Splinter Cell: Double Agent
Első benyomások

Végre-valahára megkaptuk a Splinter Cell: Double Agent review verzióját, ezért tegnap este, ahogy hazaértem, rögtön rá is vetettem magam. Egyelőre még csak három és fél pályán vagyok túl, de addig is megosztom a tapasztalataimat veletek, mert szerintem már sokan tűkön ültök, hogy megtudjátok, milyen lett Sam Fisher legújabb kalandja…

Gondolom már minden Splinter Cell-fan előre ismeri az alapfelállást: Sam Fisher a játék elején elveszti a lányát, ezért végső elkeseredésben elvállal egy igazi mission impossible-t: mélyen beépülve egy terrorista szervezetbe kettős ügynökké válik. Mivel egyszerre dolgozik az NSA-nak és a terroristáknak, ezért gyakran rázós döntéseket kell hoznia, melyek befolyásolják a saját kormányszervezetéhez, illetve a fanatikus kis csoport tagjaihoz való viszonyát, illetve a játék három befejezését…

Ez a „befolyásolás” a játék nyelvére lefordítva tulajdonképpen két „bizalom-mutatót jelent, amelyek folyamatosan változnak a különféle események folytán. Ezek a mutatók konkrét kapcsolatban nincsenek egymással, tehát attól még, hogy a terrorok maximálisan megbíznak bennünk, az NSA még ugyanolyan bizalommal lehet irántunk (még szép, hiszen ők sózták ránk ezt a főküldetést, ugye…), viszont azt, hogy mindkét mérő ki legyen maxolva a játék során csak azért nem lehet elérni, mert bizonyos tetteinknek mindenképpen van valamilyen irányba negatív következménye…


Iceland – geotermikus atomerőmű
No de ne szaladjunk előre, nézzük a játék nyitóküldetését. Sam Fisher első double agent-es megbízása rutin munkának tűnik: egy izlandi atomerőművet kell kivizsgálni, amelyet állítólag ellenséges erők szálltak meg ismeretlen okokból. Persze hamar kiderül, hogy valami nagyon veszélyes dolgot rejtegetnek itt, amit Samnek ezúttal egy ifjú NSA-s társával karöltve kell semlegesítenie. Fisher nem véletlenül szeret egyedül dolgozni: a forrófejű, mindenáron bizonyítani akaró fiatal ügynök időnként hebehurgyán viselkedik…

Ezt az apró újítást leszámítva ez az eléggé hagyományos kezdő misszió csak arra szolgál, hogy visszarázódjunk a Splinter Cell játékstílusába. Miután megoldjuk a rutinfeladatot, akkor jön az igazi dráma: a hazaszállító helikopteren ülve Lambert elárulja Samnak azt a szörnyűséget, amit már mindannyian tudunk: Fisher lányát elütötte egy autó és meghalt.

Kansas – Ellsworth fegyház
A rövid átvezetőből kiderül (valószínűleg a játék során majd flashbackekből tudjuk meg a teljes képet), hogy Sam börtönbüntetést vállalt, hogy ezáltal férkőzzön közel egy Jamie Washington nevű rabhoz, szöktesse meg, és ennek segítségével épüljön be a John Brown Army nevű terroristaszervezetbe. Aki látta a 24 című tévésorozat harmadik évadját, az már sejti is, mi fog következni: börtönlázadást kell szítanunk, hogy a cirkusz közepette meglépjünk Jaime-vel együtt.

Ha jó fiút akarunk játszani, akkor a nagy perpatvar közepette sem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy a smasszereket nem szabad megölni, tehát a hátulról megragadás, kikérdezés, majd elkábítás megengedett, viszont ha megkéselünk akár egyet is, az drasztikusan csökkenti az NSA belénk vetett bizalmát. Egy bizonyos helyen el kell majd döntenünk, hogy kieresztjük-e az összes rabot, (ezzel a terrorszervezet bizalma növekszik), vagy őket inkább bent tartjuk (ezzel pedig az NSA-é). A menekülést végül igen szellemes módon kell megoldanunk – hogy hogyan, azt nem árulom el… :)

New York City – a JBA titkos bázisa
Miután Jamie-vel megléptünk, először erre a new yorki JBA bázisra kerülünk, ahol a terrorok kiképző kiképzőfeladatait kell Samnek abszolválni. Itt éreztem át először, hogy Sam tényleg igazi „kém”, nem csak egy spéci kommandós: kettős ügynökként itt nem az akcióra, hanem az ügyes helyezkedésre, a lopakodásra kellett figyelnem, miközben egyszerre tettem eleget JBA főnöke és Lambert titkos utasításainak, feladatainak. Nagyon tetszett ez a pálya, és sikerült úgy végrehajtanom, hogy a terroristák bizalma a maximálisra nőtt, és NSA-é is alig csökkent.

Okhotsk
Eddig igazából a játékstílus változását tapasztalhattam ki, azonban ezen pályán látszódott igazán, hogy az új Splinter Cell mennyire gyönyörű. A shader effektek elképesztő módon csillognak-villognak a fotó-realisztikus jégtáblákon, ahogy a hideg napfény megtörik rajtuk. Sam itt a helyhez alkalmazkodva hófehér búvárruhát használ, amelynek segítségével a csontfagyasztó sarki tengerbe alámerülve tudjuk megkocogtatni alulról a jégtáblákat és zajra odarohanó orosz katonákat alól kitörve a jeget, le tudjuk rántani őket a vízbe, hogy Sam egy gyors mozdulattal szúrja le őket. Egy kicsit sajnáltam, hogy a mozdulatsorhoz nekem csak egyszer kellett megnyomnom a billentyűt – az egész procedúrát Sam magától csinálta végig.

MI, lopakodás, egyebek
A mesterséges intelligencia sokkal okosabb, mint eddig: a katonák nem csak csámborognak fel-alá, hanem állandóan figyelik a környezetüket, és a legkisebb zajra azonnal idegesek lesznek – ha van náluk, akkor előkapják a zseblámpájukat, és lassan, de figyelmesen odamennek.
Összességében ez tűnik eddig a legkiforrottabb és legszebb Splinter Cellnek, amellett, hogy végre a sztori is elsőrangú. A végső ítéletet a következő GameStarban olvashatjátok majd…